Sötét van. Éjfél is elmúlt már. Nem is tudom, miért nézem szinte percenként a falra kivetített időt. Olyan csönd van, hogy szinte ordításnak hallatszik az egyszerű levegővételem is. Mégis várok valamire, talán csak a csodára.
Ma éjszaka még a kutya se horkol mellettem, ugyanis anyám kölcsön kérte, hiszen ő sem szeret egyedül lenni a lakásban. De mert rendes vagyok minden félelmemet legyőzve, odaadtam neki, had aludjanak együtt. Megint az órát nézem 00:24, még mindig nem tudok aludni. Mostanában mindig így járok, persze ez is csak 2 hete van. Két hete űrt érzek magam körül, lelkemben és a szívemben és még a lakásomban is. Meg is tudom mondani ennek okát, de az istenért se szeretném be vallani, hogy ennyire esetlen tudok lenni nélküle. Nem bírom tovább idegekkel, muszáj lesz felkelnem, mert különben az idegesség szétveti a gyomromat, ami gyomorfekélyhez vezet és még a vakbelem is perforál mellé, csak hogy fokozzuk az élvezeteket. Egy szóval megint győz a hiperaktivitásom és kivet az ágy, de azért még egyszer csak úgy nagyon sunyin, rá pillantok az projektoros vekkerre a falon 00: 26. Kiborító milyen lassan halad az idő. Máskor meg 24 óra is kevés egy napnak, hogy minden feladatom, munkám elintézzem.
Felveszem kedvenc öltözékem, az ismerőseim már csak meg se lepődnek rajta, amikor ilyen göncökben látnak, ugyanakkor most is csak azért megyek ebben, mert sötétben a kutya se látja. Felkaptam a jó öreg szűk kis forró nadrágom és hozzá egy XXL- es férfiinget (oké bevallom kicsit elméreteztem, de kényelem a lényeg) , amit megkötöttem a mellem alatt, és „vígan” lesétáltam a tengerpartra. Imádom ezt a nyári meleget, és a vele járó kicsit hűvösebb szellőt. Leülök egy kis sziklára, a kedvenc sziklámra. Szinte már összenőttünk, mint a sziámi ikrek- persze csak nyaranta, télen eléggé oda fagyna a fenekem és ahhoz túl nehéz a szikla, hogy hazacipeljem. Lehunyom a szemem és érzem, ahogy a szellő simogat, mintha száz meg száz férfi keze járna-kelne rajtam. Kénytelen vagyok kikötni az ingemet, hihetetlenül fázik a derekam. És még mindig hiányérzetem van. Hát sose szűnik már meg? Ez alatt a két hét alatt, mintha minden éjszaka egy szívműtétet hajtottak volna végre rajtam, teljes altatás és érzéstelenítés nélkül vagy egy lábamputációt. Lehet, hogy ez már az idegbaj jele? Öregedés? Nem hiszem, huszonhárom évesen az ember nem elég öreg, remélem. Csukott szemem előtt az irányító torony fényei játszanak, mintha valami érdekes kaleidoszkópot nézegetnék. De hirtelen túl nagy lesz a sötétség, és a csönd. Nem merek felnézni. Úristen! Mi van ha szatír? Vagy egy hajléktalan? Vagy esetleg csak a mumus jött el látogatóba a gyerekkoromból, hogy megkérdezze megismerem-e még?
De nem még így szorosan összezárt szemmel is felismerem a jellegzetes illatot, bár felpillantani nem merek, nehogy elillanjon az álmom. Úristen! Mi van ha hallucinálok? Álmodok? De ekkor hirtelen végig simítanak az arcomon, a szempilláimon, és a számon. Villámcsapásként ér ez az ismerősen gyengéd érintés. Fel sem merek nézni, amikor ajkaink találkoznak, először csak lassan, mint egy lehelet finom álomszerű kis csókocska. De mind vadabbá és követelőzőbbé vált, a kedves ismeretlen felhúzott magához és oly hévvel ölelt és szorított mintha élete függött volna ettől. Halk sóhajjal rájöttem, hogy ez biztos csak egy álom, mert ennyire tökéletes nem lehet, de azért kinyitottam a szemem. Az láttam, amit látni akartam, két gyönyörű szenvedéllyel teli óceán kék szempár mosolygott rám. Muszáj volt átölelnem és megmutatnom milyennek is gondolom az igazi csókot, ezzel magamhoz húztam. Nyelvem hegyét lassan áthúztam ajkain, mire éreztem bőrén a borzongást, az ő keze szinte mindenhol ott volt egyszerre és én szinte látni véltem a szikrákat, amik a bőrömet perzselik. Nem bírtam tovább halk nyögdécseléssel tudtára adtam, hogy ezt már nem bírom sokáig, ne kínozzuk egymást!
Ekkor a kedves gyöngéden hátrahúzta a hajamat és megint megcsókolt, amikor elpattant a nadrágján az első gomb, minden egyes gomb mikor megadta magát makacs ujjaimnak és szinte az összes egy puskalövésnek hallatszott az éj csendjében. Ekkor észleltem rá, hogy az idegen már meg is fosztott ingemtől és a rövidnadrágomtól ezért, hogy egálban legyünk lesimogattam róla az ingét és nadrágját. Megmámorosodtunk teljesen úgy, hogy lábaink már nem bírtak el minket így ledőltünk a homokba. Nedves csókokkal és sok cirógatással borította testemet. Keze perzselte a bőrömet, ami teljesen felforrósodott, már ha szerettem volna se tudtam volna rejtegetni előtte vágyamat. Kezével elérte a maroknyi csipke bugyit, éreztem a csipkén keresztül forró leheletét, és amint az ujjai végig követték a csipkeszélét, a gyönyör halk kiáltásai hagyták el számat míg, többre nem vágytam, sürgettem, hogy még jobban szeretném közelebb érezni magamhoz. Megfogtam acélos férfiasságát, hogy biztassam, ezt a csodát én már nem élem túl, és adjon magából többet. Ekkor finoman lesiklott a picike csipke a combjaimon, majd egészen a lábfejemig, lábujjam hegyéig éreztem, hogy lecsúszott. Összeolvadtunk, de egyikünk sem mozdult. Ráemeltem hatalmas sötét barna szemeimet és megint azt láttam, amit akartam. Gyönyörködtünk egymásban és hagytuk, hogy rejtett izmaink játszanak egymással. Végül, amikor már egyikünk sem bírta hírtelen a tenger lágy ringatózásával együtt közösen mozdultunk. Eleinte lágyan nyugodtan, majd a hullámok mozgásától eltérően egyre gyorsabban, sürgettük, hogy minél hamarabb elérjünk az extázishoz, amit csak egymás karjaiban érhettünk el. Ekkor hirtelen elértük, amire vágytunk, megjelentek a csillagok, a bolygók és egyenként felrobbantak az égen. Hihetetlen volt, de továbbra sem bírtunk elszakadni egymástól. A hűvös szellő lágyan simogatott minket, testünkön a vékony veríték lassan száradni kezdett, és kissé borzongatott minket. Vártuk, hogy a titok izmok is lassan lenyugodjanak.
De még ekkor is fájdalmas volt az elválás, ezen túl egy percre nem engedem el a közelemből nem, hogy két hétre. Végre betöltődött az űr és semminek nem éreztem hiányát. Az álom valóra vált.
